Jelentem, 22 hetes terhes vagyok és szülész-nőgyógyász szakorvos, akinek általános rendelése mellett fő szakterülete a meddőség. Ennek megfelelően egy meddőségi kezelésekre specializálódott központban is dolgozom.
"... az jutott eszembe, hogy akasztják a hóhért..." - ahogy egy középiskolás volt osztálytársnőm jegyezte meg humorosan a közösségi oldalamon. Talán nem is hitte volna, mennyire igaza van...tényleg be vagyok tojva a szüléstől! A férjem ezzel ellentétben a laikusok teljes nyugalmával az ellenpólusom. Közölte, hogy ő majd kint vár a folyosón! (Ezt mindketten tudjuk, hogy nem így fog történni)
"Nem létezik, hogy a reggeli után így fel legyen puffadva!" - adta tudtomra egyik páciensem, hogy áldott állapotom egyértelmű fizikai jeleket mutat. Ha pedig nem puffadás, jön is a kérdések sora, az érdeklődés és a döbbenet - persze pozitív értelemben. Gondoltam, ezeket a saját tapasztalatokat, félelmeket osztom meg itt, és ha már így alakult, akkor mindnekivel, akit érdekel....Vajon egy szakember hogyan éli meg mindezt? Milyen elképzelései, kétségei és megküzdési stratégiái vannak?
Terveztük és vártuk már a picit. Szakterületemből adódóan pedig életem párja volt rá a legbüszkébb, hogy a baba "házi gyártású", és ezt éppen egy ügyvéddel osztotta meg. Nem győztem magyarázkodni, hogy a munkámból fakad az ő kitörő öröme. A jó humorérzékkel megáldott ügyvédnő erre lazán közölte, hogy akkor neki kettő házi gyártású is van otthon.
A terhességi teszt eredményére nem hagyományos úton derült fény, hiszen a férjem kiáltott ki a fürdőszobából a hírrel: "szerintem ez pozitív!" Egyszerre megrohantak az érzések: hihetetlen öröm, nyugalom és persze aggódás fogott el. Tudtam, hogy az első lépés egy terhesség megállapító ultrahangvizsgálat lesz, amivel érdemes legalább két hetes vérzéskimaradást megvárni. Ezzel igazoljuk mi, orvosok egy élő, méhen belüli terhesség meglétét. Ha korábban kerül sor az ultrahangra, lehet, hogy az embrió vagy a szívműködés még nem látható, így azt ismételni kell. Ilynekor mindenkit nyugalomra intek. Ami piszok nehéz. Szülész-nőgyógyászként sz összes verziót ismerem és számtalanszor ültem fel a képzeletbeli hullámvasútra a pácienseimmel. Kiszámoltam tehát a betöltött 6. hét utáni első szombatot, amikor a barátnőm és régi kolleganőm meg tudott nézni ultrahangon. Idegörlő két hét következett. Izgatottan vártunk, terveztünk a férjemmel, én természetesen aggódtam. A munka segített a legjobban, akkor röpültek az órák. Azt csináltam, amit szeretek, amit élvezettel, alázattal és odaadással teszek....az én kis titkommal a szívem alatt.
A legnehezebb az utolsó 15 perc volt. A klinika előtt ültünk egy padom és vártuk a barátnőmet, hogy belógjunk az ultrahang laborba megnézni a mi világraszóló hírünket. Ott és akkor minden forgatókönyv lejátszódott a fejemben. Lehet, hogy méhen kívül ágyazódott be, hogy nem lesz szívműködés....de lehet, hogy minden rendben van és akkor aztaaa...lehet, hogy kisbabánk lesz! Mikor felfeküdtem a vizsgálóágyra hevesen vert a szívem. Mivel a barátnőmmel tudtuk mit kell nézni, ahogy bevezette az ultrahangfejet láttuk a szabályos petezsákot...szépen a méh üregében, benne az én kis fehér pacámmal és az egyértelmű szívcsőpulzációval. Már csak a férjemnek kellett elmagyarázni és megmutatni a kis jövevényt.
Órákon keresztül a fellegekben jártam, legszíveseben a világba kiabáltam volna, hogy kisbabánk lesz! De a szakmai óvatosság visszatartott. Úgy döntöttünk, hogy a leendő nagyszülőknek és a testvéreinknek újságoljuk el DE mielőtt világgá kürtölnénk, várunk a 12. hétig.
Az óvatosság vezérelt, hiszen a spontán vetélések 70%-a az első trimeszterben következik be. Ez a fiatal, egészséges nők 11-13%-át is érintheti. Természetesen itt nem azokra gondolok, akiknek a kórtörténetében kettő vagy annál több vetélés szerepel, ismert méhfejlődési rendellenessége van, esetleg felmerül a mélyvénás trombózis öröklött hajlama vagy a méhen ismert anatómiai eltérés van, mint például egy leiomióma. Esetükben ugyanis a terhesség vállalása előtt érdemes egy meddőséggel foglalkozó specialistát felkeresni és a megfelelő kivizsgálásokat megindítani a tervezett fogantatás előtt. Itt a 35 évnél fiatalabb, abban a pillanatban egészségesnek titulált nőkre gondolok. Szóval jómagamra is.
Számomra a legrettegettebb formája a spontán vetélésnek az, amelynek nincs semmilyen jele vagy tünete, esetleg szegényes. Ezt hívja a szakma missed abortion-nak. Amikor az embrió elhalása után a kilökődés nem következik be. Képzeld csak el, ilyenkor a teljes nyugalommal érkező pároknak kell elmondanom a legrosszabb hírt, hogy a terhesség elhalt. Orvosként is rettenetesen nehéz ezeket a pillanatokat megélni, meddőségi szakemberként pedig még inkább.
Ezek után érthető, hogy volt bennem para rendesen. A férjem velem ellentétben nagyon laza volt. Azt a bő 3 hetet, ami a két ultrahangvizsgálat között eltelt, élénk várakozással és bizakodással éltem meg. 10 hét pár naposan végre újra megpillanthattam az akkor már határozottan nagyobb pacánkat és a szívműködését. Hatalmas kő esett le a szívemről!!!
Szerencsés voltam, mert semmi fenyegető vetélésre utaló tünetem nem volt. Itt a kisterhességi vérzésekre, alhasi görcsökre gondolok. Ez mindig nehéz kérdés, mint orvos hogyan kommunikáljam ezeket a helyzeteket. Az első trimeszterben mindenfélét lehet érezni az alhasban: szurkálás, erős késszerű fájdalom, mely kisugározhat, menstruációs görcs. Barnázás, vérzés akár erősebb vérzés is előfordulhat. És mindezek teljesen normálisak lehetnek. Telefonon csak saját, jól ismert kórtörténetű páciensnek adok tanácsot. Muszáj megnyugtatni őket, türelmesen elmagyarázom mi miért történhet és hogy a várakozáson (valamint meddőségi páciensek esetében a felírt gyógyszerek folytatásán) kívül mást nem tudunk tenni. Idegtépő türelemjáték. Az ilyen esetek nagy többségében egy előre egyeztetett időpontot tudok felajánlani ultrahangvizsgálatra, amely szinte mndig megnyugtatja a gyermekáldás előtt állókat.
Ügyeltem magánklinikán is, ahol volt olyan péntek este mikor 8 és 10 óra között a negyedik hasonló panaszokat észlelő páciens jelent meg: fiatal, egészséges nő, pár napos vérzéskimaradás, pozitív vizelet terhességi teszt és pár órája barnázást (akár élénkpiros menstruációnál kevesebb vérzést) tapasztal. Az állami kórház ügyeletéről elküldték, mondván ambulanciára munkaidőben jöjjön vissza. És valóban, ezek az esetek nem igényelnek sürgősségi ellátást. Nyilván megértem és most már át is érzem a kismamák aggodalmát, de minden páciensben megerősítettem, hogy egyet értek a kollegával amennyiben nem igényel sürgősségi ellátást.
Mikor fiatal rezidens voltam az első munkahelyemen volt, hogy fenyegető vetélés tüneteivel kórházi bentfekvést javasoltunk, de minimum szigorú ágynyugalmat. Egy laza, de rátermett ügyeletvezető nagy megdöbbenésemre egy hasonló panaszokkal érkező kismamámat hazaküldte, hogy otthon is tudja ugyanazt csinálni mint itt. Sőt, szerinte nem is feltétlen kell feküdnie (annak ellenére, hogy neki közepes erősségű, élénkpiros vérzése volt és az anamnézisében két korábbi vetélés is szerepelt. Természetesen ezen terhessége előtt a megfelelő kivizsgálások megtörténtek habituális vetélés irányába és a felderített okokat korrigáltuk). Megdöbbentem, de mindig nyitott voltam a haladó szemléletre. Amikor pár éve volt szerencsém egy ösztöndíjjal Nyugat-Európában egy évig műtéti technikákat tanulni, sok külföldi orvos barátot szereztem - nyilván velem egykorúakat. Mindannyiunkat hajtott a lelkesedés, a szakmai elkötelezettség és természetesen a hihetetlen tudásvágy. Így rengeteg véleményt, tapasztalatot cseréltünk. Tágra nyílt szemekkel hallgattam például Belga barátom beszámolóját, aki azt mesélte, hogy kisterhességi vérzés, görcsölés, fokozott hányás esetén (természetesen olyan esetekben ahol a méhen kívüli terhesség vagy annak szövődményei kizártak voltak) nagy ritkán néznek akár ultrahangot is. Valamint ő azt szokta javasolni, hogy ezek a terhesek maradjanak aktívak, nincs szükség ágynyugalomra. "Nézd meg a publikációkat!" - hangzott a felhívás. "A nagy esetszámú vizsgálatok eredményein látható, hogy a fizikailag fitt és kisterhességben fizikailag aktív csoportban kevesebb volt a vetélések aránya, akár fellépő panaszok esetén is."
Megfogadtam a tanácsát és én is így jártam el. Aktívan és lelkesen dolgozom a mai napig (operálok is ), autót vezetek és pörgök a megszokott tempómban azóta is. A műtéteknél azért az altatóorvost megkérdeztem az altatás módjáról, hogy a 12. hét előtt felesleges kockázatot ne vállaljak.
Szóval aktív terhességre fel!
