A legjobb barátnőm nemsokára szül. Második babáját ugyan, de VBAC-ra (vaginal birth after C-section azaz hüvelyi szülés császármetszés után) készül. Megpróbálni a VBAC-t most eléggé felkapott dolog itthon. Mikor a szakdolgozatomat írtam az egyetemen ez volt a témám, akkor 2008 környékén itthon tombolt a császármetszés láz. A nők nagy többsége biztonságosabb szülésmódnak tartotta a műtétet, mint a hüvelyi szülést. Ezt nem én találtam ki, akkoriban rengeteg kutatási eredményt olvastam erről. Ennek kapcsán sokat kérdez tőlem, én hogyan éltem meg a vajúdást és a szülést. 5-6 hónap távlatából azt kell mondjam teljesen másképp látom, mint közvetlen utána. Akkor a magyar állami egészségügy bugyrai miatt tele voltam fájdalommal, bánattal és tehetetlen dühel, mindazért ami velem és a kisbabámmal történt. (Ezt korábbi bejegyzésben itt olvashatjátok). Mára lenyugodtam, elengedtem az engem nem szolgáló dühöt és megbocsájtottam. Mi mást tehettem volna, hisz a rendszerben dolgozók részéről egy egy vállrándítást kaptam (hisz tudjuk nincsenek jól megfizetve a munkájukért…szarkazmus). Visszatérve a barátnőmhöz, amikor elmeséltem újra a történteket sokkal jobban koncentráltam a saját érzéseimre. Rá kellett jönnöm, hogy nagyon büszke vagyok magamra. Büszke vagyok amiért egy gyermekkorom óta bennem lévő félsszel szembenéztem és megcsináltam, történetesen azzal, hogy tudok gyermeket szülni. Valahogy nagyon fiatal korom óta nem a rózsaszín habos babos történetet láttam a szülésben, hanem a fájdalmat, erölködést, teljesítményt, amire lehet fizikálisan nem is leszek képes. Lehet azért mert van egy gyerekkori emlékem mikor a testvéremmel édesanyánkat nyúzzuk mesélje el hogyan születtünk. Ő teljes öszinteséggel mesélt a fájásokról arról, hogy kinyomott minket a medencéjén keresztül. Megragadt bennem a tény, hogy édesanyám úgy élte meg érezte a medencéjét nyílni, szétfeszülni amíg a szülőcsatornában voltunk. Nem elijesztett, én örültem, hogy ezt így elmagyarázta, elmesétle. Azonban azt felmértem, hogy ez kemény fizikai munka. Az, hogy ebben a lelki állapot és a tudatosság nagymértékben segít ekkor még nem értettem. Majd az orvosi egyetemen sok minden más miatt is úgy döntöttem szülész-nőgyógyász akarok lenni. Elsősorban be kell valljam a nőgyógyászat és a műtéti része vonzott és a szülészetet kaptam mellé, mint egy kihívást. A szakképzés elején nagyobb hangsúlyt fektettek a szülészetre, így elég korán belekerültem a sűrűjébe. Visyonylag sok szülést vezettem, mivel egyetemi klinikán dolgoztam. Láttam nehezebb, könnyebb eseteket. Minding is jó megfigyelő voltam így korán rájöttem melyik vajúdóval lesz, lehet probléma ahogy “alakul a buli…” Láttam sok mindent (biztos nem annyi mindent, mint egy 30 éve szülésznő bába) ami nagy mértékben alakította a véleményem arról ha egyszer mégis bevállalom, én hogyan szeretnék szülni. Voltak “birkózós” szüléseim, környörgősek (a kismama részéről a császármetszésért), kiabálósak és nagyon “csúnya” szülések de volt meghitt, összebújós, szeretetteli is. A nők személyiségétől, életkorától és akkori leleki állapotától függő reakciók. Volt és a mai napig van egy elképzelésem hogyan lehetne a legfelkészültebbnek lenni a szülésre. Természetesen nekem könnyebb dolgom volt, hisz szakmailag pontosan tisztában vagyok vele mikor mit történik és volt egy elképzelésem mi milyen érzés (azt kell mondjam, hogy pont olyan amilyennek elképzeltem). Tudtam, hogy az én fájdalomtűrő és főleg fájdalmat kezelő attitűdöm nagyon sok mindent fog befolyásolni. Mivel semmi tapasztalatom nem volt, hogyan bírom a fájdalmat én az EDA-ban (epiduralis érzéstelenítő) bíztam. Mire bizonyossá vált a szülőszobán, hogy nem kapok már jó 3 órája voltak rendszeres és igen erős fájásaim így már tudtam kezelni őket. Biztos vagyok benne, hogy tudat alatt bevillant a nyugodt, csöndben befelé forduló nők kép, akiket láttam és oyan méltósággal viselték a fájdalmakat, hogy én is így tettem. Már itthon is kényelmesen leültem a kanapéra, a férjemnek jeleztem mikor kezdődik majd befelé fordulva a fájdalommal azt “lekövetve” végigvártam és bár nem volt jelentősége jeleztem, hogy vége. A klinikán ez mégjobban fokozódott, voltam én és a fájdalom. Érzékeltem és nagyon hálás voltam a férjemnek, aki a szülőszoba sarkában ült egy fotelon és csöndben figyelt. Nem tudom milyen időközönként odajött hozzám és szőlőcukrot erőltetett…néha elküldtem a p#csába, hogy hagyjon békén a szőlőcukrával. De alapból voltam én, a kisbabám és a fájdalom…ami a derekamban kezdődött majd erősödött és egyre feljebb húzódott a méhemen, tetőfokán az egész hasamat egy nagy fájdalommá összeszorítva elkezdett elmúlni. Fentről engedte el és szépen de gyorsan kúszott lefelé. Majd hagyott pihenni 2-3 percig. Mindvégig magamra figyeltem, de nem zártam ki teljesen a külvilágot. His z jól tudtam ha kérdeznek vagy utasításokat adnak reagálnom kell, hogy tudják kooperálok. A burokrepesztés tudtam nem fog fájni. Az orvosom megpróbálta fájás alatt megcsippenteni az ujjával és úgy megrepeszteni, de túl vastag volt. Így éreztem (és tudtam mi történik) két ujja között egy hosszú tűt vezetett fel és megszúrta a buroksapkát a magzat feje előtt. Majd meleg, nedves érzés öntött el a lábamközt. Tudtam és fel voltam rá készülve, hogy innentől még erősebbek lesznek a fájásaim. Bár reálisan nem tudtam elhinni, hogy még ennél is lehet erősebb. Inkább a milyensége és az erősségének elhelyzekedése változott. Erősebben kezdődött a derekamban, a méhemen és a pocakom tetején hasonló érzés volt. Mikor “megszoktam”, hogy vajúdok eljött a pillanat, hogy már csak pici perem méhszájam volt körben, ami ha eltűnik belépünk a szülés második szakaszába a kitolási szakba. Egy újabb ismert, de ismeretlen terep. Másfajta fájdalommal, másfajta aktivitással. Itt kellett, hogy aktívan (izom munkával) is belépjek a folyamatba. Féltem tőle. Féltem a medencémet szétfeszítő fájdalomtól (amit édesanyámtól hallottam), féltem a gátat erősen feszítő rettenetes fájdalomtól (rengeteg szülés során számoltak be ilyenről páciensek. Volt aki emiatt nem is nyomott többet, mert akkor erősödött lent ez a fájdalom). De legfőképp féltem, hogy nem leszek ügyes. Hogy nem fogom érezni hova kell nyomni (rengeteg ilyet láttam és asszisztáltam végig orvosként. És végeztem végül vákumos szülést), hogy nem fogom elég erősen és hosszan nyomni. Minden kritika nélkül, de én láttam nőket, akik nem tudták tolerálni a fájdalmat és abban a pillanatban ez felülkerekedett azon, hogy segítsenek a kisbabájuknak megszületni (és sokszor, hogy segítsenek ne legyen baja a szülőcsatornában). Sokan könyörögtek ezen a ponton is a császármetszésért (itt nem szőrösszívűek vagyunk hanem ekkor már nem lehet szakmailag császármetszést csinálni). Ezek mind kavarogtak bennem, ezért mikor először éreztem a kakiló érzést (tényleg olyan érzés) mondtam a férjemnek, hogy még ne szóljon, nem állok rá készen. És akkor bevillant! Ez itt már nem rólam szól! Ez itt arról szól, hogy van egy kisbabám, aki mindent jól csinál, ahogy a természet kitalálta és nekem segítenem kell neki, legalább is a legjobb tudásom szerint megpróbálni. Továbbra is féltem de elküldtem a férjemet, hogy szóljon az orvosnak és a szülésznőnek. Azt mondták csináljunk próbanyomást. Félelem bekapcsolt! Mondtam, hogy csak akkor ha tényleg érzem amúgy nem nyomok. És akkor jött a fájás, a kakiló érzés és egyszer csak összerándultak a hasizmaim haspréssé. Ott volt az a pont, amikor belenegedtem magam az egészbe. Nem volt már félelem, logika vagy átgondolás. Szemet becsukva, fogat összeszorítva nyomtam rá a hasprésre amit reflexszerűen produkált a szervezetem. Mikor vége lett a fájásnak pihentem, hallottam hogy dícsérnek ügyesen nyomtam és a következőnél már végig kell nyomnom, egy fájás alatt háromszor mindet hosszan kitartva. Válaszoltam, hogy jó. Amikor éreztem a kontrakciót kezdődni szóltam, hogy kezdődik és figyeltem. A fájás legerősebb pontján vettem egy nagy levegőt és nyomtam, majd mégegyszer. A harmadik piszok nehéz volt…de tudtam, hogy segítenem kell a kisbabámnak. MAjd két fájás között pihentem. A következőnél ugyanez történt. Hallottam, hogy mondják milyen ügyes vagyok. Hallottam az utasításokat, hogy nyomjak még hosszabban…tudtam, hogy ezen a ponton azért van erre szükség, hogy megtámaszkodjon a kis feje a szimphizis alatt és ne csússzon vissza a medencébe. Így az utolsó utáni erőmet összeszedve nyomtam. Ezen a ponton egy fura feszítő, támaszkodó érzést éreztem, de elviselhető volt. Tudtam, hogy most pihenek 1 percet a fájások közt és még egyszer ha ügyesen megnyomom meg is születik. Erre koncentrálva a fájás legerősebb pontján nyomtam, majd mndták, hogy ne nyomjak szuszogjak, éreztem a vállát és egy hatalmas megkönnyebbülés. Abban a pillanatban ott minden megszünt! A következő pillanatban hallottam, hogy azt mondják jól van. Én megkérdeztem “ Vége? Megszületett?” És ekkor egy pici nyákos, lila lényt raktak a hasamra. Hatalmas fekete haja volt és bogár szemeivel engem bámult. Bámult mintha világ életében ismert volna. Nézett engem hálával és szeretettel. És én néztem őt. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez de furcsa. Furcsa, hogy vége. Az előbb még küzdöttem, csináltam és most itt van ő és vége. Akkor hatalmas büszkeség öntött el…megcsináltam! Egyszerűen öleltem magamhoz a kis csúszós testét, néztem a szemébe és büszke voltam mindkettőnkre, hogy megcsináltuk. Láttam, hogy a férjem simogat minket és sír a meghatottságtól. Ekkor hihetetlen béke és szeretet vette át a büszkeség helyét és csak mi létzetünk. Sajnos egyéb beavatkozásokra is szükség volt a szülés után, amiről szintén korábbi bejegyzésemben olvashatsz itt.
Nagyon furcsa mert azt, hogy anya lettem nem éreztem azonnal. Ahhoz kellett egy kis idő, de talán amit éreztem azt Antoine de Saint-Exupéry fogalmazta meg a legjobban, “De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…”
