Nem vagyok ősanya! Ezt oly sokszor leszögeztem….mégis az elmúlt időszakban csupa ilyen kijelentésekbe futok bele. Az utolsó, amin elgondolkoztam ma a férjemtől jött, amiben picit kérdőn, picit szemrehányóan nekem szegezte “És te mondod, hogy nem vagy ősanya?” Lehet az is közrejátszott, hogy az autómban hátul ülve hatalmas virágokkal és virágfölddekel körbevéve szorongott, míg én lehúzódtam az út szélére és megszoptattam a kislányom a vezetőülésben. Természetesen egy mesefigurás napellenzőt nyomtam az ablakomra és gyalogos forgalom szinte nem volt, így senki közszemérmét nem sértettem. Elkezdtem átgondolni mi is áll emögött a sztereotípia mögött. Azért hozzátenném, hogy senkit nem akarok megbántani, nagyon jó az önkritikám és fanyar humorom van.
Szóval természetes úton szültem, fájdalomcsillapítás nélkül és gátvédelemben. Viszont nem azért mert több oldalas szülési tervvel érkeztem és mindenáron ennyire természetes akartam lenni. Már többször leírtam, hogy az anesztes tojt a fejemre az epidurálommal és amúgy meg összeszedtem az összes bennem rejlő wonder woman-t és simán megcsináltam! DE szigorúan eszembe sem jutott, hogy a szülésznő bármilyen masszázsolajjal a gátamat masszírozza.
Igen a kislányom 6 hónapos koráig szoptattam. Na ezért kaptam hideget-meleget. Nem volt bennem semmi romantikus elképzelés a szoptatással kapcsolatban, sőt szülés előtt úgy voltam vele, hogy megpróbáljuk ha nem megy nem baj szuper jó tápszerek vannak és hamarabb rugalmas lehetek mellette, valamint így éjszaka az apukája is tud kelni ha én hulla vagyok. Aztán lett egy kislányom, akinek a cici volt a mindene. Még mindig megnyugtatja és az összebújás szerves része. Amikor láttam ezt a csöpp kislányt elégedetten szopizni és hallottam milyen üvöltő visítást tud leművelni a ciciért, mindent meg akartam azért tenni, hogy tudjak szoptatni. Ha kérdeznek én továbbra is elmondom mindenkinek, hogy piszok nehéz az eleje. Fájdalmas és rengeteg bizonytalansággal, sírással, lelkiismeretfurdalással jár. Majd egyszer csak könnyebb lesz, természetessé válik, az életünk részévé válik. És ha már ennyi tejem lett és a WHO (World Health Organization) 6 hónapos koráig kizárólagos anyatejes táplálást javasol, akkor már miért ne. Továbbra sem elvetemülten ragaszkodtam elvekhez, egyszerűen volt tejem, a kisbabám élvezte, könnyűvé vált, az éjszakákat átaludta, napirendünk kialakult akkor miért ne követnék egy általam elismert nemzetközi szervezet által kiadott útmutatást. Amikor eljött az ideje megkezdtük a hozzátáplálást, mert már az igényt is láttam a kisasszonyon.
Azért, hogy igény szerint szoptattam…vagy micsoda. Mivel elég korán kellett a struktúra nekem még ez sem teljesen igaz. Próbáltam kordába terelgetni…de tehetek én arról, hogy a kisleány volt amikor 2 óra múlva megéhezett és világháborút rendezett? Vagy éppen (még újszülött korában) elaludt egy rövid 5 órára napközben?
Igen, amikor kellett felkötöttem kendővel magamra. Mivel télen szültem és fogalmam sem volt róla, hogyan kell mindezt az utcára teleportálni így itthon hurcoltam. Mikor már semmi nem segített, hogy el tudjam altatni és fülsiketítő ribilliót rendezett napjában sokszor, akkor rendeltem online egy kendőt, youtube-on megnéztem hogyan kell magamra kötni és hajrá! Azt kell mondjam nem hülyeség, ez volt a ‘jollyjoker’ altatás nálunk. Igaz utána ülhettem órákat a magamra kötött gyerekkel a kanapén vagy az ágyon összeizzadva…de legalább aludt.
Igen az ágyunkban aludt babafészekben az első 3 hónapban. Nem elhatározás volt szintén, hirtelen ötlet a klinikáról hazajövetel előtt egy nappal. Apa szaladt el venni egyet. Amit, mivel este hulla fáradtan az 1 órája üvöltő gyereket a mi ágyunkban ülve szoptattam meg és zuhant mély álomba a vállamon, beraktunk az ágyba kettőnk közé. Így maradt egy darabig. Azonban ha utána olvastok a hirtelen bölcsőhalál megelőzése érdekében ajánlások javasolják az egy szobában/ egy ágyban (megfelelő körülmények között) altatást 6 hónapos koráig.
Igen, ki tudja szülés után először mikor sikerült (vagy volt hozza affinitásom) leborotválni a lábam vagy megmosni a hajam?! DE rövidke anyai pályafutásom egyik hatalmas pozitív pillanata volt, mikor először újra le lett vágva a hajam arra a hosszú bubi frizurára, aminek már csak halvány nyoma volt.
Továbbra is hiszem, hogy nincs olyan, hogy anyai ösztön…vagy csak az enyémet üvöltötte túl a gyermekem. Viszont hiszek benne, mert kutatások támasztják alá, hogy szüléskor és utána 2 évig MRI vizsgálattal bizonyítottan az agynak olyan területei válnak rendkívül aktívvá, amelyek a nonverbális kommunikáció megértéséért és az empátiáért felelőssek.
Én azt mondom teljesen mindegy ki hogy csinálja, ne legyünk elítélőek, igazságtalanok, okoskodóak egy gyermekágyas vagy kisgyermeket nevelő anyával! Hihetetlen kiszolgáltatott, hormonálisan és emócionálisan is érzékeny időszak ez. Sokunk bizonytalan magában. Természetesen mindenki idealizált elvekkel vág bele, melyeket hosszabb rövidebb idő elmúltával felad. Ezt az utat mindnekinek Önmagának kell bejárnia! Ne nehezítsük ezt sztereotípiákkal, “én csak jót akarok” megjegyzésekkel (ezek a legalattomosabbak, még csak el sem küldheted melegebb éghajlatra, hisz ő jót akar) vagy olyan véleménnyel amit rá szeretnénk erőltetni.
