Pontosítok….le az előítéletekkel! Az összessel, ami a terhességet, terhesgonodzást, szülést és gyermekágyas időszakot, főleg a szoptatást övezi.
Nagyon toleráns embernek és orvosnak tartom magam, hiszek a megfelelő páciens és szituáció esetén a közös döntések erejében. Abban az orvos beteg kapcsolatban ami bizalmon alapszik, amikor én felvázolom, türelmesen elmondom az eltérés mivoltját, a lehetőségeket és azok kockázatait. Majd abban, hogy közösen megfontolt döntést hozunk. Ez a meddőségi páciensekre kifejezetten igaz….nagyon sokszor nincs fekete vagy fehér, nincs kötelező. Vannak sikerességi ráták, statisztikák, jelek, hormoneredmények és az én dolgom interpretálni ezeket és a szakmailag legsikeresebb kezelést javasolni. Ami lehet, hogy nem passzol a páciensek (a pár) erkölcsi, morális beállítottságával vagy az érzelmi állapotával, esetlegesen a félelmeikkel ütközik. Természetesen vannak határozott döntések amikor az én feladatom a kockázat mértékét és a sikeresség arányát mérlegelni (például lombikprogramban hány embriót ültessünk vissza vagy legyen-e friss visszaületetés). Ilyenkor a páciensek nagy része megérti és elfogadja döntésemet, amiket természetesen érvekkel alátámasztok és elmagyarázok. Sosem ítélkezem! Magánemberként privát véleményem lehet, de ezzel kapcsolatban sértő megjegyzést vagy utalást sosem tennék.
A magánéletben is racionális ember vagyok, mindig is az voltam sokmindenről határozott véleménnyel, amit érvekkel mindig meg tudtam védeni. Viszont nyitott is vagyok és ha valaki meggyőz akkor fogadok be új gondolatokat. Azonban sosem akartam a saját szemléletemet másra erőszakolni. Rengeteg baráti, ismerősi beszélgetésem végződik azzal hogy engem akarnak meggyőzni szemléletekről nagyon határozottan és zavarja őket, hogy nem értek egyet az ővéikkel. Pedig én sosem akarom a saját magam igazáról meggyőzni az illetőt. Abban is hiszek, hogy nem létezik egy igazság, az élet nem fekete vagy fehér, rengeteg döntés lehet jó a lényeg, hogy aki meghozza annak az feleljen meg a legjobban.
Kolleganőm és kedves ismerősöm mesélte, hogy gyermeke születésénél ő úgy döntött, szülész-nőgyógyászként, hogy nem szeretne anyatejes táplálást. Már a gyermekágyas osztályon kérte kezdődő tejelválasztásának apasztását. Hihetetlen rosszindulatba, előítéletekbe futott. Orvos kollega hordta le mind szülőként, mind szakmailag nullának nevezte.
Meddőségi pácienseim nagy része császármetszéssel szeretne szülni. Sokuk mögött évek kemény harca, bizonytalanság, aggódás és félelem áll.
Végzős orvostanhallgató voltam mikor megszületett az öcsém. Édesanyámnak a megelőző hüvelyi szülések dacára császármetszésen kellett átesnie, rengeteg vérveszteséggel és nehéz felépülési időszakkal. Baba-mama klubba kísértem őt és a mini öcsémet, mikor először szembesültem a hangsúlyos kérdésekkel “Miért lett császármetszés?”. “Én pikk pakk megszültem az enyém”. A hangsúly és előítélet tapintható volt a nők között. Akkor már szülész-nőgyógyász rezidens voltam, mikor ezt megtudták ömlöttek rám a szüléssel kapcsolatos történetek, a kiérződő bizonytalanság és a várakozás a visszacsatolásra, hogy úgy volt ‘jó’ ahogy velük történt.
Vezettem dúlás szülést is. A toleranciámat ezek a szituációk edzették a legjobban. Amikor érezhető kötekedésből, provokáló kérdésekkel bombáztak. Türelemmel és empátiával magyaráztam mindent, azt is hogy nem zavarni akarom a meghitt légkört és amíg minden rendben van rám nincs szükség, viszont a vajúdás progreszióját követnem kell, hogy ha baj van be tudjak avatkozni.
Volt fiatal meddőségi páciensem, aki természetesen akart szülni, hisz ez most nagyon trendi is. Megbeszéltem vele, hogy mindenben benne vagyok DE el kell fogadnia, hogy én azért vagyok ott ha baj van segítsek. Cserébe megígértem, amíg minden rendben hagyom a folyamatot természetesen haladni. Erős fájásai alatt olyan pozícióban vajúdott ahogy akart, a rohamos tágulási szak miatt adott időközönként ráhallgattunk a szívhangra a picinél. A vizsgálat során arra is megkért, hogy ne “csípjem meg” a burkot, hogy megrepedjem. Soha életemben nem csináltam ilyet, ha burokrepesztés mellett döntöttem azt nyiltan, elmagyarázva tettem. A szülésznő vizsgálata közben repedt meg a burok a vajúdó bizalmatlan is lett emiatt. Nagyon ügyes volt, azonban a kitolási szakban gyanusan rövidültek és gyengültek a fájásai. Továbbra is hagytam mert szépen haladt a kitolás és a pici szívhangja is jó volt. Majd a koponya megszületése előtti fájásszünet nagyon hosszúra nyúlt, bizonytalan nem erős összehúzódást említett. Be kellett lépnünk és Oxytocinos fájáserősítéssel megszületett a pici pár percre rá. Szerencsére gyorsan összeszedte magát.
Amikor egyetemi klinikán dolgoztam éppen a szülés elmisztifikálása zajlott a világhálón. Minden amiről beszéltek igaz, a szülés bizonyosan a leggyönyörűbb és legfelemelőbb érzés egy nő életében (annyi sok ilyet láttam). Azt viszont elfeljetették megemlíteni, hogy ez fáj. Irdatlanul, rendszeresen hosszú órákon át fáj. Elképzelhetetlen akaratlan izommunka, mely erős gáttáji feszítő fájdalommal végződik. Annyi felkészületlen vajúdót életemben nem láttam, aki nagyon rövid idő eltelte után könyörgött a császármetszésért mert nem bírta tovább. Ilyenkor rengeteg kontroll vesztés is történt. Ezzel nincs baj, mert beszélgetéssel, pszichés vezetéssel lehetett irányítani a szituációt. Én minden alkalommal az epidurális érzéstelenítést is felajánlottam. Ettől rendszeresen féltek. Volt, hogy orvostanhallgatót állítottam a vajúdó mellé, hogy a fájásokat átszuszugják együtt mert másként nem ment. Volt, hogy kitolási szakban birkóztunk mert a kismama fel akart állni és hazameni. Volt aki kijelentette ő nem nyom mert akkor lent szétszakad. Minden szituációt meg lehet oldani, de mennyivel jobb lenne felkészülni. Tudom teljes mértékben egy ennyire elképzelhetetlen dologra nem lehet felkészülni….de már az előítéletek levetkőzése is nagyon nagy felkészülés. Ez az egészségügyi személyzet oldaláról is tanulandó feladat.
Tapasztalatom és személyiségemből kifolyólag mindig is tudtam ha úgy alakul szeretnék epidurális érzéstelenítést. Nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz feladat lesz keresztül vinni ma Magyaroszágon. Igen kíváncsi vagyok milyen vajúdni, azzal is tisztába vagyok, hogy hosszú órákig fog tartani és elfárdahatok. Ebből kifolyólag a legvégén az aktív szakban lehet, hogy nem fogok tudni úgy segíteni a pici babámnak ahogy szeretnék. Ezek opciók, azonban meg szerettem volna bizonyosodni róla ha így alakul mindneféle humbuk (mert sokszor az EDA visszautasítása az egeészségügyi személyzet részéről az) nélkül megkapom. Szembesülnöm kellett vele, hogy már az ötlet feldobásánál a szülésznő (!) finoman le fel akar készíteni rá, hogy lehet nem lesz már rá idő. (a történethez tartozik, hogy nem tudta szülséz-nőgyógyász szakorvos vagyok). Idegörlő párbeszédek lettek ebből még két laikus pár előtt. A szülésznő szakmai releváns kérdéseimet folyamatosan hárította és próbált másról beszélni. Majd végső elkeseredésében mindannyiunknak mondta, hogy 5-6 óra rendszeres fájástevékenységet a saját gyermekünkért képesek vagyunk elviselni. Része az érett felnőtt személyiségnek hogy ilyen és hasonló döntéseket meghozzunk. Ezt szín tiszta érzelmi zsarolásnak tituláltam.
Két hete volt egy nagyon érdekes beszélgetésem egy általam tisztelt férfival, aki ismételten nagypapa lett pár hete. A menye pszichológus és császármetszés után szeretett volna hüvelyi úton szülni. A papával sokat beszégettek erről, hogy a kismama fizikálisan és pszichésen is készüljön fel és akkor meg tudja csináni. Szakmailag nem értek ezzel egyet. Trenírozta, hogy csak rajta múlik, majd lelkesen mesélte nekem, hogy a vajúdás alatt egy ponton majdnem kért EDA-t a menye de véggi csinálta és egészséges kisbabát szült természetes úton. Gratuláltam neki és hozzatettem én szeretnék epidurális érzéstelentést. Jöttek az érvek és rábeszélés, hogy én is képes leszek rá nélküle csak készüljek fel. Ekkor magyaráztam el neki, hogy lehet képes leszek rá és lehet így fog alakulni, de lehet hogy nem. Nem vagyok ősanya, nem akarok se magamnak sem a világnak bármit is bebizonyítani. Nem érzem úgy, hogy jobb nő, anya vagy vajúdó leszek ha nem kérek EDA-t. Ha úgy érzem igen is fogok fájdalomcsillapítást kérni. Nem fogom emiatt egy pillanatig sem rosszul érezni magamat.
