Lehet nem én vagyok a legrelevánsabb forrása ennek a témának, hisz csak arról tudok írni amit én láttam és átéltem a férjemmel. A teljes tapasztalat az övé, és saját szeméyiség fejlődésében (ami ezzel a folyamattal jár) még az elején tart de szerintem így is nagyon szép utat tett, tettünk meg együtt. Sokszor sok mindent harapófogóval kellett kihúznom belőle, de itt vagyunk és nagyon lelekesen segít felhúzni az egyetlen cipőt a lábamra ami még rám jön. :)
Azt tudjuk mindketten, hogy nem tradícionális a kapcsolatunk. A felelősség és munka megosztása inkább prefenrecia és kompetencia alapján történtik. Vagyis az én drága férjem néha elsétál a hűtő előtt belenéz és becsukja…majd másnap a boltban bevásárol magától, ami hiányzik. Amikor sokáig dolgozom finom vacsorára érek haza, amit magától talál ki és készít el. Egyik közös projektünk, hogy én reggel elindítok egy mosást és szétválogatom a szennyest, ő meg délelőtt kitereget és a többit elindítja, majd én délután befejezem. Volt időszak, amikor otthonról estig dolgoztam és ha szükség volt rá akkor ő kivasalta az ágyneműhuzatokat.
A terhességet könnyen kezdtük együtt, mivel első kézből nagyon sok információt kap tőlem…mikor hova kell menni, milyen vizsgálatra. Mikor mi történik a kisbabánkkal. Ott volt a vizsgálatokon, az általa nem ismert félelmeimben is mellettem állt.
Az önálóságomat viszont alapnak vette ezért nem is aggódott semmin. Tőle nyugodtan vezethettem (akár több száz kilómétert külföldre is), mehettem külföldi konferenciára, repülhettünk sőt abban is támogatott, hogy addig dolgozzak, amíg akarok.
Büszkén jelentette be a legközelebbi barátainak, hogy kisbabánk lesz. Az első genetikai ultrahangon komoly szakértőként vizslatta a kijelzőt és gondolta a látottakból, hogy kisfia lesz. Majd a második genetikai ultrahangon kierőszakolta az orvosból, hogy mondja meg a baba nemét. (Addig én mondtam, hogy nem akarjuk tudni).
A 26. hét körül érte az első meglepetés, amikor megkértem, hogy kösse be a cipőfűzőmet, mert felpuffadva nem tudok lehajolni. Majd sorban következtek, hogy a költözésnél neki kellett mindent cipelnie, arrébb raknia. Majd nemcsak bekötnie, de néha feladnia a cipőmet vagy zuhanyzás után megtörölnie a lábam, mert nem tudtam lehajolni. Eljött az a pont is, hogy intim területek vagy a lábam borotválása sem ment már, így az én szerelmem ezt is bevállalta (nagyon vicces csapatmunka, javaslom párterápiának is). Volt egy időszak, amikor nem jutottam el pedikűröshöz még a körmöm is levágta. Aztán a kanapéról való felálásban is segítenie kell.
Amikor legelőször éreztem karatézni a kisbabánkat a kezét a pocakomra raktam, hogy érezze. Sosem felejtem el épp moziba mentünk és az előtérben várva csípős Jalapeno paprikát ettem mikor megéreztem, mindketten nagyon izgatottak lettünk. A film alatt egy igazi karatebemutatót tartott a kisbaba, így ültünk ketten a sötétben a pocakomat fogva teljesen meghatódva. Majd kifestette a babaszobát, én meg büszkeséggel küldtem körbe a képeket róla a családnak. Egy hétvégéjébe telt összerakni az összes baba bútort, de nagyon elégedetten nézegette munkája gyümölcsét, én meg küldtem a képeket a családnak. Azóta is néha besétál egyedül a babaszobába majd nagyot sóhajtva kijön “Alig várom, hogy Ő is itt legyen a szobában!”
Volt egy pont mikor elérkeztünk egy nagy dilemmához….bent legyen-e a szülőszobán a szüléskor. Határozottan megnyugtatott, hogy mindneképpen ott lesz, a folyosón vár majd. Mondtam neki, hogy biztosan nem…ketten vagyunk ebben benne és ketten fogjuk végigcsinálni. Nem a vértől vagy attól fél, hogy kiájul csak a pasis énje szerint ő nem való a szülőszobába. Én az elején nem tudtam pontosan megfogalmazni miért, de nagyon szerettem volna, hogy bent legyen. (főleg attól féltem nem lesz akinek a kezét szorítsam és csúnyán beszéljek vele a fájdalomtól, hehe).
A szülésfelkészítő tanfolyamok mindkettőnk számára furán csengtek…egyrészt én nem akartam zavarba hozni egy előadót sem azzal, hogy szülész-nőgyógyászként ott ülök, másrészt a férjem nem rajongott az egész napos fejtágítás ötletéért. “Tőled mindent tudok már, amit tudnom kell!” - hangzott sokszor az érvelés.
Majd a barátnőm talált a neten egy 2 órás előadást, aminek a címe az apukák szerepe a szülőszobán. Gondoltam ez elég kompromisszum, így regisztráltam rá. Annak ellenére, hogy egyetemi klinikán dolgoztam, magas szülésszámmal az egy négyzetméterre jutó terhes nők száma nekem is sok volt az előadás napján. Mégis nagyon lelkesen hallgattunk itt most három apukát beszélni az élményeikről. Egy magánklinika (szülni jó) programjának vezetője moderálta az eseményt, kérdésekkel keretet adva az apukák elbeszélésének. Láttam, hogy a férjem nagyon figyel. Mikor a végén megkérdeztem a véleményét szerinte nagyon rózsaszín és habos babos elbeszélések voltak…de akkor már felvetette ha bejön akkor megenegedem-e, hogy mindent végignézzen. Tudtam mire gondol, eszembe jutott az a sok orvostanhallgató, akik az egeytemi oktató klinikán szülőszoba gyakorlatuk alatt tátott szájjal nézték végig nagy totálban ahogy az újszülött koponyája a kitolási szakban megtámaszkodik majd kigördül, ahogy a szülésznő védi a gátat, ahogy én orvosként megcsinálom a gátmetszést, majd összevarrom. Számomra is világ életemben lenyűgöző volt a folyamat (akár hajnali 4-kor ügyeletben is) így nem akartam ettől megfosztani és beleegyeztem. Ennek ellenére konkrét döntést továbbra sem hozott. A sok, idegenek által feltett intim kérdések között ez is mindig szerepelt. Volt olyan akinek meséltem a dilemmánkról és, hogy mennyire közel járok ahhoz, hogy meggyőzzem a férjem. Egyszer egy nagyon bölcs és tömör választ kaptam….”A férjed saját személyiségfejlődésén megy keresztül, minden rendben lesz.” Ekkor álltak össze bennem is a kirakós darabjai, hogy pontosan miért szeretném hogy velem legyen. Közösen döntöttünk úgy, hogy belevágunk ebbe a kalandba, közösen készültünk fel és az ő jelenléte és közelsége fog engem megnyugtatni a vajúdás alatt. Ez fogja a közös élmény atmoszféráját megteremteni és közös családunk alapjait lerakni. Mikor ezt neki is elmeséltem nem volt számára többé kérdés ott lesz-e. Természetesen a barátainak előadja, hogy ott lesz mert én kérem, de tudom a szíve mélyén készen áll.
Beléptünk a várakozás szakaszába és ő nagyon ott van fejben. A bőröndöket is együtt pakoltuk be, a szülőszobás csomagban mindent tud mi hol van mert ő lesz ott a felelős érte….és természetesen a pasis énje is megmaradt, mert a munkatársaival fogadást kötnek a szülés időpontjára és már szervezi a tejfakasztó bulit. Valljuk be így szép az élet a férfiakkal!
