Szülés utáni nap reggel 6-kor ébresztett a nővér, hogy lázmérőzés….azt sem tudtam hol vagyok, miután kb 2x egy órára bóbiskoltam el és éppen tudtam volna aludni. Engedelmesen beraktam a digitális hőmérőt a hónom alá és vártam a csipogást majd autómatikusan átnyújtottam a nővérnek, 35,2 C. Legalább nem hültem ki.
Felkelni alig tudtam, de összeszedtem magam és elindultam volna zuhanyozni, akkor azonban rám szólt a nővér, hogy reggeli osztás következik. Mivel már összeszámolni sem tudtam mikor ettem szilárd táplálékot így nyugton maradtam majd pár perc múlva 2 szelet fehér kenyeret megkenve vajjal és mézzel habzsoltam. Esküszöm életem majdnem legjobb reggelije volt. Igyekezni akartam ezt követően, hisz azt mondták 8 órakor elhozhatom a kislányom az újszülött osztályról. Elvonszoltam magam a fürdőbe. Szörnyű volt… lepukkant, koszos, összetört. Egy kerti műanyag szék és három zuhanyfülke, amiből egy működött csak. Egy régi, szocialista kórházi fogas állt vele szemben. Egy porcikám sem kívánta, hogy ebben a környezetben szülés után bármit csináljak, nemhogy lezuhanyozzak…de nem volt más választásom.
Majd elcsoszogtam és próbáltam elkérni a gyermekem, de az osztályon éppen vizit volt így senki nem állt velem szóba. Az ajtón a tábla jelezte, hogy 10 óra után menjek vissza. Visszacsoszogtam, hogy addig pihenjek picit. Mikor megkaptam a gyermekem csak gyönyörködtem benne. Utasítást nem sokat kaptam csak amit kérdeztem…első 24 órában ha sír mindig tegyem mellre, 48 óra múlva kell mérhető mennyiséget szopiznia. Nem sok….de gondoltam kezdetnek jó aztán majd kérdezek. Megérkezett a család látogatóba és a folyosón megnézték az új családtagot. A látogatás végére elkezdett sirdogálni, így visszamentem a szobába és mint előző nap próbáltam mellre rakni…ami most nem akart sikerülni. Próbálkoztunk ketten szeretetben, aztán gondoltam kérek segítséget. Újszülött osztályon volt 3 “szopi szék” oda lehetett ülni és akkor segítettek. Én is beültem és próbáltam segítséget kérni, de senki nem figyelt rám. Nehezen felkeltettem egy nővér figyelmét, odajött segíteni…neki sem sikerült, így ott hagyott. Még két másik nővérrel próbálkoztam, de egyikük sem tudott vagy nagyon akart volna segíteni. Így további próbálkozást követően visszamentem a szobába. Itt már nagyobb sikerrel jártunk, egyszer csak sikerült kapcsolódnunk…ami igen kellemetlen érzés volt, de örültem hogy haladunk szépen. Majd este időre be kellett adnunk a piciket fürdésre…vagyis gondolom, mert pontosan sosem mondták mit csinálnak velük egy órán át…de tutira átöltöztették őket. Majd megkaptam éjszakára. Féltem, de örültem. Szépen haladtunk a szopizás felé. Az éjszaka megtalált minket és a kislányom csak cicin akart lenni….ez egyre fájdalmasabb lett. Ha levettem a ciciről csak sírt, nyughatatlanul. Nagyon sokáig ment ez így, még valamikor hajnalban tisztába tettem. Éjszaka, sötétben meconiumos székletes pelust cserélni…durva! Majd végre elaludt a mellkasomon, és én is tudtam 3 órát pihenni. Próbáltam közben sokat inni és keveset stresszelni. De ezen a ponton már nagyon alváshiányban szenvedtem, lefekvés előtt bejött szólni a nővér, hogy másnap ultrahang vizsgálatom lesz és maradjak éhgyomorra. Vizet se igyak hajnal 5-6 után. Mindez azért kellett, hogy ha az ultrahangon találnak visszamaradt lepény vagy burok darabot a méh üregében akkor most altatásban csinálnak egy egészségügyi kaparást. Ezekkel a gondolatokkal se nem nyugodtan, se nem elegendő folyadék bevitellel vágtam bele az éjszakába. Nagyon féltem, hogy most el fognak altatni, féltem hogy még egy egészségügyi kaparást fognak csinálni. Főleg mert meddőségi szakemberként tudtam, hogy akár egy esetleges reziduum ami méh gyulladásba megy át vagy még egy gyógykaparás növelheti a rizikóját, hogy nehezebb lehet újra gyermeket vállalnom. Amire ebben a pillanatban gondolni sem akartam, de jó minimalizálni a kockázatot.
Másnap reggel éhgyomorra leküldtek “vérvételre”. Nem hagyományos könyökhajlatból vett vérvétel, hanem ujjbegy szúrás volt és csak a vérvesztés és vérszegénység ellenőrzésére hematokritet néztek. Nem csak nálam…hétfő reggel a legforgalmasabb időszakban 5-6 másik köntösös nővel együtt álltam sorba a folyosón, amíg normál életet élő emberek hada korzózott körülöttünk és várt szintén vérvételre. Szürreális volt…bár én előtte sosem voltam kórházban.
Ezt követően, a míg mindig állandóan síró kisbabámat beadtam az újszülött osztáyra, majd lementem az ultrahangra. Nagyon féltem. Nagyon éhes voltam. Nagyon szomjas voltam. És nagyon aggódtam, hogy az osztályon (ahol fontos vizit volt) félretolták a síró kisbabámat hagy sírjon. Szerencsére az ultrahangon minden rendben volt. Annyit volt mellen a kis drágám, hogy a méhem jól össze volt húzódva és minimális folyadék volt benne. Ez normális még a gyermekágyi vérzés időszakában….DE visszamaradt lepényi darabok vagy burok nem volt. Megkönnyebbültem….de továbbra is aggasztott, hogy nem nyugszik meg a kisbabám. Átvettem őt az újszülött osztályon…sajnos aggodalmam beigazolódott sírt folyamatosan és senkit nem érdekelt. Visszaérve a nővérek nem tudták ehetek és ihatok-e az eredmény birtokában. Kérdeztem, hogy ezt ki dönti el, persze tudtam a választ vagy az osztályos orvos (aki általában a legkisebb rezidens) vagy a kezelőorvosom. Így síró kisbabámmal a szobába mentem, mellre raktam és írtam az orvosomnak, hogy ugye ihatok végre. Természetesen ő azt sem tudta, hogy “rutinszerűen” éhgyomorra maradtam. Tipikus este mikor a jobb kéz nem tudja mit csinál a bal. Majd megjelent újszülött vizitre egy nővér, akitől próbáltam segítséget kérni, hogy miért sír állandóan és akar cicin lenni. Nagyon nem segítőkészen odaböffentette, hogy van-e mérhető szopimennyiség. Mondtam, hogy állandóan mellen van így nem tudom. Továbbra is kértem, hogy segítsen…de csak annyit közölt velem, hogy “Ugye nem akar 24 órában szoptatni?”. Majd odajött hozzám és kérdés nélkül a mellemhez akart nyúlni. Mielőtt ezt megtette volna megkérdeztem mit fog csinálni és mivel eléggé fájdalmas volt a sok óra szopizás után mondtam neki, hogy óvatosan. Erre még gonoszabb lett, megnyomta a mellem abból egy csepp tej jött és közölte velem indul a tejem szoptassak. Majd elviharzott.
Innentől csak arra koncentráltam, hogy megbékítsem a kisbabám és rengeteget ittam. Szóltam a férjemnek, hogy jöjjön be mert nem tudok se lezuhanyozni, se pisilni mert nem tudom a szobában hagyni a síró kisbabát. Egészen kora délutánig így ment…a szobában nagyon meleg is volt és az ablakon keresztül a november végi napsütés is tovább fokozta a meleget. Sokszor leizzadt, kimelegedett a kis drágám. Elhatároztam újra segítséget kérek, az újszülött osztályon tojtak rám majd egy fiatal (nem kiégett) nővér szóba állt velem. Szerinte csak nem tudom megnyugtatni hagyjam ott és majd kihozzák ha megnyugodott. Rossz érzésem volt de visszasétáltam a szobámba és vártam. Egy 10 perc után nem tudtam tovább várni és visszamentem. Érdeklődtem hol a kisbabám és mindenki kérdőn nézett rám….elkezdtem aggódni, majd a fiatal lány észrevett és felkiálltott “Oh elfelejtettünk szólni, hogy a kisbabája bekerült az intenzív osztályra!” Gondolhatjátok, hogy a félelem hirtelen áradt szét a szívemben, felháborodással egyetemben. Semmit nem mondtak csak, hogy jön majd a doktornő és elmond mindent. Lesüppedtem az egyik szabad szoptatós fotelbe és a félelem kezdett elhatalmasodni rajtam. A kis nővér gondolom megsajnált és elmondta, hogy nem tudták ők sem megnyugtatni de melegnek érezték és megmérték a hőjét. Lázas volt. Valószínű “csak” kiszáradt…de a fertőzést is ki kell zárni. Ezen a ponton (mivel orvos vagyok) teljes pánik lett úrrá rajtam. Perinatális infekció (szülés során létrejövő fertőzés), streptococcus, tüdőgyulladás, lélegeztető gép…ilyen gondolatok cikáztak a fejemben és elkezdtem sírni. Ekkor érkezett meg a doktornő, egy fiatal neonatológus, aki részletesen elmondta, hogy vettek tőle vért és az alapján kiszáradás gyanu van. Valamint küldtek hemoculturát és gyulladásos paramétereket. Nagyjából egy óra múlva lesz eredmény…és én csak sírtam. Kérdeztem is közben ahogy tudtam. Elmondta, hogy bent tartják infúzión és anyatejes pótlást kap. Egy melegítő nyitott inkubátorban van. Továbbra is zokogtam..szegény itt kezdett zavarba jönni, de kitartott és kedves maradt. (Hozzáteszem az egyetlen megértő ember volt a bent tartózkodásunk alatt).
Mondta, hogy bemehetek hozzá, elmondta hol és hogyan. A férjemnek csak annyit tudtam írni hogy belázasodott és az intenzívre került. Bementem és a melegítő mellett leültem…még mindig főleg pityeregtem. A hozzánk és még egy inkubátorhoz beosztott nővér ezt elég rossz szemmel nézte. Majd egyszer csak megjelent a férjem. Nagyon hálás voltam érte. Ekkor jött vissza a doktornő a “jó” hírrel, hogy nincs fertőzése a leletek alapján. Valószínűleg “csak” kiszáradt mert nincs tejem. Elmondtam neki hányszor próbáltam segítséget kérni. Azt mondta előfordul, hogy nem bírják a babák megvárni, hogy beinduljon a tejelválasztás. Én sok vért vesztettem így valószínű még nincs tejem. Kikönyörögtem, hogy a következő 9 órakor aktuális pótlás előtt lemérjünk egy szoptatást. Majd osztályváltás miatt kiküldtek minket egy órára. Mire visszamentünk az éjszakás nővér semmiről nem tudott és nem akarta hagyni, hogy mellre tegyem a pótlás előtt. Mondtam neki, hogy a doktornő megígérte. Láttam, hogy odamegy hozzá és flegma képpel, arrogánsan megkérdezi és hozzá teszi miért?!
Nagy nehezen lemérte, de nekem nem mondta meg mennyi majd cicizés után közölte diadalittasan, hogy mérhetetlen semmi tejem nincs. Összetörtem és sírtam. Kértem hagy adjam én oda a pótlást…ebbe is csak azért ment bele mert mondtam, hogy az előzőt is odaadhattam. Flegma volt, idegesítettem és látványosan engem hibáztatott. Majd etetés után leraktam aludni a kislányt. Megbeszéltük, hogy próbálok fejni és ha van valami behozom az éjféli pótláshoz belerakják. Elköszönt a férjem és én megpróbáltam használni a mellszívóm…nem ment. Fogalmam nem volt mi lehet a baj, gondoltam kérek segítséget az újszülött osztályról. Elcsoszogtam hát a géppel, ahol messziről közölték, hogy rárakom a mellemre és szívja..ha nem jön azért mert nincs benne…próbáltam elmondani, hogy morog a gép, de nem szívja a mellbimbót. Közölték próbálkozzak, de egyikük sem nézte meg. Mikor kérdezték miért olyan fontos elmondtam mi történt. Az egyik öregebb odavetette “Hetente kiszárad egy újszülött mióta a bababarát programban nem itathatjuk meg őket!”
Nem lettem okosabb…visszatérve felhívtam a férjem, hogy másnap szaladjon és vegyen egy új mellszívót nekem. A szobatársam felajánlotta hogy sterilizálás után az övét használhatom…elkeseredésemben beleegyeztem….kb. 10 csepp anyatej jött le, de én úgy örültem neki mint az aranynak. Siettem, hogy éjfél előtt beérjek vele a kislányomhoz. A flegma nővér elvette és közölte inkább pihenjek, hogy szaporodjon a tejem majd ő odaadja a pótlást. Ez nem segítő felajánlás volt hanem inkább utasítás. Nem is próbáltam vitatkozni, már annyit sírtam hogy el voltam fáradva…és nem is aludtam napok óta. Azért hozzátette, hogy reggel fejjek és 8 körül vigyem be. Nem is volt erőm átgondolni, de így ő már nem lesz ott azért beszélt rá. Visszaérve láttam, hogy a szobatársam a lefejt tejéhez egy kis babavizet ad és azzal itatja meg a kisbabáját cumisüvegből. Valószínű a szobában mindneki azt csinál, amit akar.
Reggel korán az ő mellszívójával - még mindig - lefejtem mennyi tejem van. Itt már mérhetően 25 ml lett. Annyira boldog voltam, hogy szárnyaltam odaérjek a pótláshoz. A nappalos nővér kicsit kedvesebb volt (ugyanaz, mint az előző napon) és mondta hogy ezt akkor hozzárakja a pótláshoz és délben menjek vissza újra cicire tehetjük. Felhők felett jártam, ekkor már régen nem volt láza így reménykedtem. Addigra a férjem is beért, a mérés alapján össyesen 45 ml-t szopizott, az több mint a pótlás. Így mivel vizelete is volt az osztályvezető neonatológus közölte vihetem a babát. Előtte a nővér még ijesztgetett, hogy ennek ellenére még egy estét fog maradni. Most is bent akarta hagyni a branult a kis karjában, de az orvos mondta neki, hogy huzza ki semmi értelme. Fontos megjegyeznem, hogy itt levették a PKU szűrést ( több száz enzim defektus rutinszerű szűrése)! Kiadták az újszülött osztályra, ahol átöltöztették és már meg is kaptam. Azt kell mondjam féltem és boldog is voltam. Nyugodt volt. Ezután megjelent a szoptatási tanácsadó, volt reggel újszülöttes vizit. Az új szobatársamnál a központi védőnő is megjelent. Megszólítottam és megkérdeztem hozzám miért nem jött. Közölte én sárga vagyok a listáján….kérdőn néztem rá. Ő már járt nálam…erre méginkább kérdőn néztem mert tuti nem volt nálam. Az is ezer százalék, hogy semmiben nem segített. Ekkor már mérges voltam a történtekért…mérges, főleg azért mert innentől kezdve féltem…féltem, hogy valamit nem veszek észre. Elkezdtem méregetni, adott egy kis biztonságérzetet. Néztem a gyönyörű szép kislányomat és annyira féltem, hogy valamit rosszul fogok csinálni.
Az utolsó napunkon a klinikán délelőtt be kellett adni az újszülötteket (az összes aznapi hazamenőt) megvizsgálták őket és döntöttek, hogy hazamehetünk-e. Az én kislányomnál a sárgaság szóba sem jött, így emiatt nem aggódtam. Más miatt volt bennem félsz, ami sajnos beigazolódott. Mikor ott hagytam persze senki nem figyelt rám csak közölték toljam oda félre. Mikor mentem érte láttam, hogy újra meg van szúrva a kézfeje. Nagyon elkeseredtem, de nem akartam balhét csapni a sejtésem miatt. Mikor visszamentünk a szobába olyan békés volt. Természetesen várnunk kellett az ő, majd az én zárójelentésemre. Addig motoszkált bennem a harag, hogy csak visszacsoszogtam az újszülött osztályra és megkérdeztem miért van megszúrva a készfeje a kislányomnak. Mondták, hogy valószínűleg a PKU szűrés. Beigazolódott a félszem és éreztem a fájdalom, harag, bánat, bizonytalanság egyvelegét felbukni. “Miért kellett újra megszúrni? Hisz neki azt a szűrést levették már az intenzív osztályon! Így is elég szúrás érte már őt!” Próbáltak magyarázkodni, hogy biztos aláírtam a papírt, hogy részt veszek a cisztás fibrózis study-ban és azért kellett újra levenni. Mondtam nekik, hogy aláírtam igen, de annak tudatában (ezt az osztályos gyerekorvos mondta) hogy nem kell újra megszúrni mert az elküldött mintából utólag is meg lehet kérni. Hápogtak…és bedobták az általam nagyon gyűlölt mondatot. “Legalább biztosan elkészül a vizsgálat, inkább legyen kétszer mint egyszer sem!” Ezzel annyira de annyira nem értek egyet. Ha szervezettség lenne a magyar egészségügyben, ha az ott dolgozókat (tisztelet a kivételnek) érdekelné, hogy valójában mi történik. Ha a kiégettségtől nem csak futószalagon csinálnák a dolgukat! Ha a fiatal tenni akaró kollegákat nem néznék ki amikor próbálnak alaposak lenni és odaadással csinálni a munkájukat! Akkor ez nem történne meg.
Közöltem velük, hogy én is az egészségügyben dolgozom és tudom, hogy valószínűleg nem törődömség miatt volt. Erre meglovagolták a másik általam utált közhelyet: “Mindig az egészségügyisekkel történnek az ilyenek!”
Az én véleményem, hogy sajnos nagyon sok mindenkivel történik csak az egészségügyben dolgozók tudják ezeket kiszűrni és megélni. Éljen a jól működő magyar állami egészségügy!
